Bolíviából visszatérve Peruba Gyuri elkalauzol minket a Colca-canyon mélységein át a perzselő Atacama-sivatagban található híres Nazca vonalakhoz, mielőtt újra megérkezne Délkelet-Peru esőerdeibe, folytatva az arapapagáj kutatást.

2008. október 08. – Arequipa és a Colca-canyon, Peru

Trinidadból egy kisgéppel repültem a világ legmagasabban fekvő repterére, La Pazba. Nem is olyan jó dolog, ha a pilótafülke ennyire egybe van nyitva az utastérrel. A leszállás előtt a gép úgy kezdett farolgatni a levegőben, mint ha tükörjégen csúszkálna, a pilótafülkében pedig a kis zöld lámpák helyett kis sárga és piros lámpák kezdtek el villogni... Ha nem látom ezt, és a pilóták kapkodását, csak azt mondanám, megint egy turbulencia. Néha jobb nem tudni mi van a dolgok mögött valójában… :) Szóval a leszállás elég rázósra sikeredett, de végül csak sikerült. Gyönyörű látvány volt újra La Paz hatalmas hófödte hegyeit látni (különösen Beni pampái után), viszont a magaslati fejfájás és az éjszakai fagypont már kevésbé hiányzott.

Másnap reggel egy 13 órás buszút várt rám vissza Peruba, Punon keresztül Arequipába. Nos, a határátkelés, mint a határátkelések errefelé általában, nem ment valami simán. Sőt, kimondottan problémás volt, ugyanis nem akartak kiengedni Bolíviából... :) Kiderült ugyanis a határon (hol máshol), hogy magyar állampolgárok vízum nélkül csupán 30 napot maradhatnak az országban, vagy legalábbis a belépésnél ennyit bélyegeztek be az útlevelembe. Én próbáltam meggyőzni őket, hogy nekem otthon 90 napot mondtak a követségen, de a határőrök előkeresték az európai országokra vonatkozó szankciókat, és valóban, Magyarország mellett csak 30 nap volt, én pedig már 60 napja tartózkodtam az országban, ergo egy hónapja ezek szerint már illegálisan... Végül a hosszú huzavona után a határőrs ég egy félreeső irodájában az egyik tiszt felajánlotta, hogy van egy másik megoldás: meghamisít juk a belépési pecsétet... Mit csinálunk?, néztem kicsit furán, de jól értettem, mivel elismételte ugyanazt.. :) Így egy elég elenyésző kenőpénz fejében bepecsételt még két hónapot a b elépési pecsét fölé, majd bepecsételte a kilépést, és boldogan utamra engedett. A perui oldalon már kicsit simábban mentek a dolgok, bár a nagy kapkodásban a határőrtiszt előbb beírta a 30 napot, és csak azután kérdezte meg, hogy ugye elég lesz ennyi. Erre én már rutinosabban mondtam, hogy nem, mire ő még egy egyest eléírt, és így lett belőle 130 nap :)

Arequipa csodaszép koloniális város, szinte Peru kulturális fővárosának tekinthető. Az Andok hegyei között fekszik 2380 m magasan, 3 vulkánnal körülvéve: Pichu-pichu, Chachani és Misti (az utóbbi kettő máig aktív!). A klímája is nagyon kellemes: 20 °C napközben, 10 °C éjszaka.

A központban található a fallal körülvett, 2 ha területen fekvő Santa Catalina Kolostor (amolyan város a városban), ami Arequipának meghozta a világhírt és a turistákat. 1970 óta nagy része látogatható, tényleg nagyon érdekes végigsétálni labirintusszerű utcácskáin, ahonnan az apácák szállásai nyíltak. Olyan az egész, mintha pár évszázadot visszamennénk az időben odabent.

Arequipa még egy dologról híres, nem messze tőle, az Ampato vulkánon (6288 m) tálalták meg egy jégbe fagyott inka lány múmiáját, akit a vulkán istenének áldoztak fel anno. Juanita-nak nevezték el, és a város múzeumában tekinthető meg, egész jól megőrződött.

2 napot töltöttem az Arequipától nem messze fekvő Colca-canyonban, ami a világ 2. legmélyebb kanyonja (a legmélyebb is Areqipa környékén található). Itt a Cruz del Condor kilátópontnál minden reggel 9-kor kondorkeselyűket lehet látni, amint kihasználva a meleg légáramlatokat felszállnak a kanyon aljából, egész közel a kilátóponthoz. Ahogy idegenvezetőnk jósolta: ha szerencsénk lesz, a kondorok mar várni fognak ránk, ha nem, akkor mi várunk majd rájuk. Hát mi vártunk is, de nem tolongtak annyira előttünk, de azért láttuk őket.

Nem messze a kanyontól vikunyákat is láttunk, így már csak a guanacot nem láttam a 4 andesi teveféle közül (láma, alpaka, vikunya, guanaco).

2008. október 13. – Nazca, Paracas, Peru

Biztosan mindenki hallott már a Nazca-vonalakról itt Peruban, a Nacza civilizáció híres geoglifáiról (a talaj kőzetébe vésett jelek) az Atacama-sivatag északi részén. Felfedezésük óta talán az egyik legnagyobb fejtörést okozták eddig a régészeknek.

Arequipából 10 órás buszozással értem el Nazca kis sivatagi városát, ahol 3 napot töltöttem. Ezalatt elrepültem a híres vonalak felett egy kis Cessnával, meglátogattam a Nazca kultúra hajdani fővárosát Cahuachi-t és a közeli nekropoliszukat, ahol rengeteg magzati pózban eltemetett testet találtak szövetekbe csavarva, kelet fele nézve, és a sivatag miatt természetesen mumifikálódva.

Maria Reiche német kutatónő tanulmányozta a leghosszabb ideig a vonalakat, egész életét ennek a kutatásnak szentelve. Ő arra a következtetésre jutott, hogy a geoglifák egy nagy csillagászati naptárt alkotnak, valamint a földalatti vízlelőhelyeket mutatják meg. Maria 1998-ban halt meg Nazcában, több, mint 50 éves kutatás után. Munkáját kollégája és tanítványa, Viktoria vette át, akivel volt szerencsém személyesen találkozni, és a 3 nap alatt nagyon sok dolgot megtudni tőle a vonalak feltételezett jelentéséről, terepkiszállással is egybekötve! :)

A közeli Palpa rajzait is megnéztem, amik nem annyira ismertek. Mellesleg Nazca mellett található a világ legnagyobb homokdűnéje, a maga 2078 méterével.

Nazcaból Ica-ba vezetett az utam (melynek tavaly nagy részét egy erős földrengés pusztított el), ahol a közeli Huacachina sivatagi oázisban szálltam meg. Körben mindenfelé sivatag, ahova homokfutókkal lehet kimenni és „homokdeszkázni”. Nagyszerű élmény, ajánlom mindenkinek! :)

Homokdeszkázás az oázis környékén

Innen a Paracas-félszigetre látogattam el, ahol a Paracas Nemzeti Park található, a világ egyik legfontosabb tengeri rezervátuma, rengeteg tengeri madárral és fokával a Ballestas-szigeteken. A szigeteket hajóval látogattam meg, de kiszállni rajtuk nem lehetett, annyira védettek.

Fókák a Ballestas-szigeteknél

Fél napra visszatérve az inkákhoz elmentem Tambo Coloradoba, ami a legjobb állapotban megmaradt inka erőd a partmenti övezetben.

Pár órája tértem vissza Limába, ahonnan még június elején indultam útnak, így most egy nagy kör bezárult. Furcsa újra itt lenni, már hosszabbak a nappalok, nincs annyira hideg, és jön a nyár! :)

Itt Dél-Amerikában minden folyton változik, nem nagyon lehet előre pontos terveket szövögetni. Eredetileg úgy terveztem, hogy egy harmadik projektbe fogok bekapcsolódni Ecuador hegyeiben, de pár hete kiderült, hogy az a kutatás idén nem indul. Így végül úgy döntöttem, hogy nem hozom 2 hónappal előbbre a hazautamat, hanem mivel lehetőségem nyílt rá, visszamegyek a Tambopata Kutatóközpontba, TRC-be, ahova oly sok élmény és barátság fűz. Bár ugyanaz a projekt, de mivel most kezdődik a költőszezon, teljesen új munka vár majd rám a már jól ismert helyen, jól ismert barátok között. Szerdán repülök vissza Puerto Maldonadoba, ahogy tettem ezt több mint 4 hónappal ezelőtt. Már alig várom a visszatérést az esőerdőbe! Nem gondoltam, hogy ilyen hamar sor kerül rá…

2008. október 24. – TRC reloaded

Néha furcsa véletleneket produkál az élet. A repjegyemet Puerto Maldonadoba még Bolíviából vettem meg egy véletlenszerűen kiválasztott dátumra. Erre ugyanazon a járaton összefutottam Kurttal, a Rainforest igazgatójával (még TRC-ben találkoztunk), és épp TRC-be készült ő is. Néhány hete felajánlott e-mailen egy idegenvezetői állást a Rainforest Expeditions-nél, így volt miről kifaggatnom. Csak emlékeztetőül, az irodának 3 lodge-a van a Tambopata-folyón, Puerto Maldonadotól távolodva: Posada, Refugio és TRC, ide szerveznek utakat turistáknak a világ minden részéről.

Visszatérve Puertoba tiszta deja-vu érzés kerített hatalmába, minden olyan ismerős volt már! :) Mototaxik, a Rainforest irodája és dolgozói, a guide-ok. Másnap Posada-ba hajóztam fel, ahol egy éjszakát aludtam meg a lodge-ban. Közben sok ismerőssel találkoztam, sőt, Miguel, a bártenderünk TRC-ből ott dolgozik most, mivel történt pár átrendeződés a lodge-ok között. Henry, a motorista barátom is épp Posada-ban volt, sőt, másnap az ő bote-ja ment TRC-be. Késő estig beszélgettünk az elmúlt hónapok történéseiről, mint két régen látott barát, már a generátorokat is kikapcsolták, és csak gyertyával világítottunk de folytattuk az eszmecserét.

Másnap tehát Henryvel hajóztunk fel TRC-ig. Posada-ból nem vittünk turistákat, csak a közeli Treschimbadas-tónál a folyó túlpartján, kissé feljebb szedtünk fel párat. Így rögtön elindulás után megkérdezte Henry emlékszek-e még, hogy kell vezetni a bote-t, amit még anno ő tanított. :) Abban a pillanatban át is adta a vezetést, amíg ő útközben felkészítette a csónakot a turistáknak (ülések, mentőmellények, élelem, stb.). Nagyon jó érzés volt ennyire bennfentesnek lenni, hogy már csak így rám bízza a bote-t :)

Az új kutatási engedélyem még nem érkezett meg, így kicsit magyarázkodni kellett a park ellenőrzőpontjainál a folyón felfele menet, de mindenhol szerencsésen átjutottam.

Felfelé a Tambopata-folyón a Rainforest Expeditions hajójával

Végül megérkeztünk TRC-be, ahol szinte minden ugyanúgy maradt, mint mikor eljöttem, csak a staff pár tagja cserélődött le. Carolina a field leader, ugyanúgy, mint amikor először megérkeztem, és elintézte, hogy a régi szobámat kapjam meg. :)

Másnap egyből mentünk a collpához, a napfelkeltéhez igazodva most 4:45-kor indul a bote a collpával szembeni szigetre. A költőszezon most kezdődik, ami az esős évszak beköszöntét is jelenti. Tegnap az esőerdő elnevezés is végre értelmet nyert a szememben… :)

Nagyon jó újra machatével végigjárni a már oly ismerős ösvényeket! Továbbra is végezzük a collpa megfigyeléseket, a censust az erdőben, a foraging walk-ot (táplálkozó állatok után kutatva). Ami új, hogy most a természetes odúkhoz és a költőládákhoz is fel kell másznunk alpinista módszerrel. A fák bizony elég magasak errefelé, olyan 30 m körüliek, de fentről igazán pazar a kilátás!! :) A költőszezon csak most kezdődik el, így minden költőládát ellenőriznünk kell a környéken. A páratartalom az egekben szárnyal, ez eléggé megnehezíti a kötélmászást. Hűsítésként minden délután a munka végeztével fürdeni megyek a folyóba, általában a motoristákhoz csatlakozva. Különösen naplementekor jó úszni, sokszor arák száguldanak el a fejem felett, ahogy átrepülnek a folyón :)

Hosszas próbálkozások után a minap végre sikerült lencsevégre kapni azt az ocelotot, aki szinte rendszeresen belopódzik éjjel a konyhába és felborítja a szemetesládákat, maradék után kutatva. Vicces volt az éjszaka közepén a konyha egyik sarkában kuporogva várni rá a kutatókkal, guideokkal és néhány alkalmazottal.