A fiatal gyíkkutatónő a kanyontúrák okozta sérülések ellenére rendíthetetlenül folytatja munkáját. Párbajozó gyíkok, ruhák alatt szunyókáló kígyó, skorpiómarás, de a kalandok mellett alkalmunk nyílik megismerni a hagyományos mexikói szakácsművészet rejtelmeit is.

Dátum: 2006.07.27.

Tárgy: Zimapan 4

Kisebb kihagyás után üdv innen a világ másik feléről. Minden szép és minden jó, az időjárás továbbra is változatos, néha 30°C meleg (mint például most itt a városban is), amitől rendesen „parasztosan” sültem le, csak a fejem és a karom… Néha meg iszonytatóan hideg van, reggel 10°C a szobában, mely miatt kénytelenek vagyunk 5 pulóvert felvenni, és csak azért nem többet, mert a maradék száradni próbál a kötélen már vagy 4 napja, de a 90%-os páratartalom miatt elég nehezen megy… :)

Ha már a páratartalomnál tartunk: a kanyon mélyén, úgy 2200 méteren a páratart alom hirtelen a duplájára növekszik, melyből kifolyólag minden ruhadarabunkból facsarni lehet a vizet, holott egy csepp eső sem esett. De hogyan is kerültünk le a kanyon aljára?

Napok óta megint pocsék időnk volt, így újfent szalamandra vadászatot rendeztünk, azonban a környékbeli erdőkben nem jártunk szerencsével. Ezzel szemben a kanyon alsóbb részei nagyobb sikerrel kecsegtettek, révén az nyirkos, állandóan párás, sziklás terület – ideális minden épeszű szalamandrának. Így nekivágtunk – a megfelelő engedélyek beszerzése után – a Márvány-kanyonnak egy szép esős napon. Megfelelő hegymászó felszerelés híján nem akartunk letérni az ösvényről, de Ana velünk jött, mert ő ismerte a terepet és az ott rejtőző barlangokat.

Azt elfelejtette megemlíteni, hogy jó pár éve is megvan annak, hogy arra járt… Lassan leereszkedtünk az ösvényen, átvágtunk először a felhőrétegen, majd  a ködrétegen is, és a kanyon aljára már fenéken csúszva érkeztünk, mert egy idő után elfogyott az út.

Egy régi vízvezetékcsövet követve próbáltunk újra egy ösvénye rálelni, de hamar feladtuk a reményt, és inkább ösztöneinket követve elindultunk a kanyon vélt kijárata felé. Nos a kanyon alján meleg van. Hiába magashegység, rekkenő a hőség – ezt fokozandó, mint már említettem, a páratartalom is meglehetősen nagy. A mérőállomás 100%-nál bemondta az unalmast, így inkább a nadrágunk víztartalmán mértük le. Azonban hiába vetkőznénk le egy kicsit, pillanatokon belül olyan zápor támad, hogy szinte fáj, ahogy veri az ember bőrét. Időnként felmásztunk a sziklatörmelékes egy oldalon,

hátha rátalálunk egy út-félére, de miután Erika alatt egyszer elindult a hegyoldal – egyenesen felénk, és épp csak el tudtunk ugrani a félméteres sziklák elől, inkább a kanyon alján baktattunk tovább. Néhány óra kalandtúra után végre feltűntek a várva várt barlangok is, melyeket sajnos a szalamandrák hiányukkal tüntettek.

Az egyik barlangban azonban találtunk egy ígéretes nyílást, mely egy kisebb aknán keresztül egy másik terembe vezetett. Sajnos nem volt azonban megfelelő bányászfelszerelésünk, és a fejlámpáink nem nyújtottak elég fényt. Bevakuztam a nyílásba, és akkor láttuk meg a belső kisebb termet. Nosza, éljen a kaland felkiáltással „Bemegyek!”, közöltem, és már csúsztam is be a lyukba, mit nekem a sötét. Ekkor Barry finoman odavetette, hogy ez igazán jó helynek tűnik csörgőkígyók és skorpiók számára, mire „Kijövök!” felkiáltással már iszkoltam kifele a lyukból. A kudarcok ellenére igazán jó kis túrát tettünk a kanyonban, főleg, hogy az utolsó barlang mellett felkúszva a hegyoldalon, éppen a kocsink mellett lyukadtunk ki…

Nos tegnapi kalandunk mit sem szegte kedvünk, másnap nekivágtunk a kanyon egy másik részének, hasonló körülmények között. Ez a terület, a Las Palmas kanyon, egy ma is aktív bánya része, így szerencsénk volt, hogy a mai napon nem volt épp robbantás.

Szalamandrát itt sem sikerült fognunk, de helyette láttam levélvágó hangyákat, melyek méretüknél 100× nagyobb levéldarabokat cipeltek a hátukon.

Azt hiszem, itt kell számot adnom néhány sérülésemről, mert e kanyontúra segített hozzá egy hosszabb kényszerpihenőhöz.

Ha jól megnézzük, lassan egy ép porcikám sincsen. Többszörös sziklamászás és esés révén mindkét térdkalácsom kissé megrepedt, de ezzel még eléldegél az ember, mert szerencsére csak felszínes. Persze ezt én mondom, nem doki, mert ilyen csekélységért nem megy az ember le a városba, ugyebár. Pókmarások hellyel-közzel, ezek gyógyulnak, apróbb – tehát fél négyzetméternél kisebb – horzsolások is kezelhetőek házilag, azonban a sarokínszalag-gyulladás nem… A kanyontúrák előtt kb. egy héttel kezdődött a dolog egy szimpla bedagadással. Normális esetben az embernek a bokája sínyli meg a dolgot, a sarokínszalagról még nem dokumentáltam ilyetén viselkedést. Mindenesetre ez a pici, és látszólag jelentéktelen inacska most úgy döntött, hogy sztrájkba lép, és csúnyán bedagadt. Na de mi ez hősünknek?! Ugyan már, azon még lehet menni. Egy darabig. Nagyon rövid darabig. Pontosan a második kanyontúráig. De akkor már a sarok nagyon mérges lesz, és erőteljesebb demonstrációba kezd, nevezetesen az eddig fájdalom mellé a szimpla bénulást is produkálja. A kis édes. Azonban hősünk még bírja, nem szól semmit, összeszorított foggal küzd és megy még vagy 5 napig, mi az neki?! A hülye… Szerencsére a főnök – mihelyt rájön a turpisságra – fülön fogja az ilyen makacs és önfejű nőszemélyeket, és személyesen szállítja le az orvoshoz, ahova magától sosem menne. A hülye. Nos isten hozott egy mexikói kis rendelőben. Erika tolmácsolásában elmagyaráztuk a betegirányítón ( = sebtiben felállított asztal az ajtó mellett balra), hogy mi fáj, és már vittek is be egy kedves doktornőhöz a kíséretemmel. A kellemes kávészínű hölgy biztonságos távolságból megszemlélte az immáron jetire dagadt sarkamat, majd közölte, hogy ez begyulladt. Nahát… A nő nem véletlenül kapott diplomát, rögtön a lényegre tapintott. Majd még mindig távolról szemlélve, két ujjal kissé felhúzta a nadrágom szárát, és elkerekedett szemmel közölte, hogy a lábszáram is be van dagadva. (Reméltem, azt nem szögezi le, hogy ideje lenne borotválkoznom is…) Bár teljesen a bűvkörébe kerültem, megnyugtattam, hogy az csak a bakancsviseléstől van. Itt Erika gyorsan elővezette szak mánk mibenlétét, mire a hölgy megértően bólogatott, és elküldött röntgenre. Mivel ez Mexikó, a röntgen, a helyi logikának megfelelően, a város másik felén volt. Itt a doktornő finomságával és bájával ellentétben Hannibál és Quasimodo hibridje kezelte a gépet, a külsejéhez illő modorban. Legombolt rólam 250 pesot, némán rámutatott az asztalra, majd egy mozdulattal lerántotta a cipőmet és a zoknimat (kíváncsi lennék, mit szólnak, akik mondjuk mellkas röntgenre jönnek…), és fölém tolta a gépet. Pár perc kattogás és a felvétel elkészítése után kirontott a fülkéjéből, majd villogó szemekkel odébb „rakta” a lábamat, hozzávágva a fémasztal hoz a kényes testrészt… Az addigra már nyikkanni sem mert, de én sem. Quasimodo visszarobogott a fülkébe, majd dühödt kattogással elkészítette a felvételeket és kidobott a szobából. A friss képekkel visszamentünk az ezek után még kellemesebbnek tűnő kávészínű dokinénihez, aki – miután megállapította, hogy nincs törésem –, felírt gyógyszert és kenőcsöt, majd elsütötte a végső bombát: 15 nap pihenő… Állítólag lesápadtam, mert a ’quince’ szót már értettem, így tudtam, hogy a következő két hetet a házban fogom tölteni – vagy 10 gyerekkel… Ha még nem említettem volna, megkezdődött a nyári szünet, így a három gyerek otthon van egész nap, még vagy 6 másik gyerek társaságában… Ja, igen, és persze a terep is hiányozni fog, de könyörgöm, tíz gyerek!! És hangosak! És spanyolul beszélnek! Hozzám!... Elkeseredésemben észre sem vettem, hogy Erika és Barry vigyorognak mögöttem – ők is tudták, hány gyerek van a házban…

A gyíkok befogásáról áttértünk a viselkedés megfigyelésre. Befogáskor minden gyík kapott egy 4 gyöngyből álló kis fenékdíszt, hogy könnyen azonosíthassuk őket, akár távcsővel is.

20 perces periódusokban figyeljük őket, legfőképpen a hímek közti bunyókat, ugyanis épp ennek van szezonja. A harcok még nem a nőstényekért mennek közvetlenül, hanem a territóriumokért. Elnézve őket, néha igencsak csodálkozom, hogy nem esik komolyabb bajuk, miután vagy 2 métert zuhannak egy szikláról le, el nem engedve egymás torkát. Ez megfelelne annak, ha egy ember leugrana egy 20 méter magas ház tetejéről. Harc előtt azért bedobják a fenyegető figurákat is, ami igen mókás, mivel azzal hogy felfújják magukat, hogy nagyobbnak látszódjanak, az oldaluk teljesen belapul, így szemből úgy néznek ki, mint akit kivasalt egy úthenger. Ezek után rém kecsesen egymás felé dülöngélnek, mint két részeg, pár üveg Negro Modelo sör után, majd orr az orrhoz és kezdődhet a körtánc. Ha ez sem dönti el a territórium tulajdonjogát, akkor jöhet a „csípek, rúgok, harapok.” A győztes, ha épp nem napozik, akkor folytonosan jelzi a többieknek, hogy ő itt a góré: fekvőtámaszokat végez, vagy csak a fejét emelgeti, mint egy „bólogató Jancsi”. Ennek a látszólag mulatságos, ám annál hatásosabb műveletsornak az értelme, hogy a hím megmutassa rikító kék torkát és hasát, mint uralkodói jelvényt. Ám a legerősebb, úm. leghatásosabb jelzésük belőlem mindig az ellenkező reakciót váltotta ki: halálra nevettem magam. Ilyenkor a hím a műveletsort egy könnyed fejbiccentéssel kezdi, mintegy bemelegítve, majd bedugja a farkát egy láthatatlan konnektorba, és úgy rázza a fejét fel-le, mint akibe a 220-at vezették. Igazán hatásos.

A gyíkjainkon kívül megannyi kígyót dédelgetünk, bár nekem sikerült egyet „elvesztenem” a minap. A kicsi szürke Conopsis lineata ásókígyó az egyik kedvencem, ugyanis rém békés állat. Hossza átlagosan 15 cm, bár lehetnek nagyobb példányok is, csak ritkák. Békés természete abban nyilvánul meg, hogy szorosan rátekeredik az ujjamra, majd nyugodtan tűri, hogy akár órákat is ellófráljak vele így. :)

Azonban valamelyik nap leraktam az ágyamra a kígyót egy pillanatra, mikor egy elszabadult gyíkot próbáltam megfogni a szobánkban. A gyíkot vagy 10 percig hajkurásztuk az ágyak alatt, mire végre bezsákoltuk, és én addigra tökéletesen elfeledkeztem a kígyóról. Félóra múlva lenéztem az ujjamra, és hirtelen kivert a víz: tejóég, a kígyó… No, szobát újra szétszedni, de mintha tűt keresnénk a szénakazalban – egy alig tízcentis kígyó bárhová bekúszik. Mikor Erika már az ágy matracát bontotta széjjel, és Barry kezdett igazán dühös lenni, a ruháim alatt rátaláltam a kígyóra édesdeden szunyókálva…

Apróbb baleseteink közül említésre méltó, mikor Barryt megmarta egy kisebb skorpió, mire idegesen hívta Erikát a walkietalkie-n, hogy melyiknek erősebb a mérge: a feketének vagy a fehérnek? Szerencsére a fekete nem veszélyes, így most már tartózkodóbban emelgeti a köveket kígyó után kutatva. Ennek eredményeképpen fogott egy tündéri baba csörgőkígyót, mely most már formalinban úszik, dokumentumként a nemzeti parknak. Állítólag a fiatalok harapása legtöbbször vakharapás, azaz nincs benne méreg, de én valahogy nem akartam kipróbálni mennyi igaz ebből…

A spanyol nyelv egyre jobban megy, de azért akadnak néha félreértéseim, főleg ha a magyarral keverem… Elhoztam magammal egy régi kedvenc pólómat, amin két moncsicsi ül, és gyakran hordtam is. Amikor a család először meglátta épp vacsora volt, és mindenki a konyhában tartózkodott (ami általában elég ritka jelenség). Rögtön felkiáltottak a felsőmre mutatva, hogy „monkiki”, mivel náluk így hívják ezeket a figurákat. Hű, mondom, minálunk is hasonló a neve, csak mi moncsicsinek hívjuk őket – és rámutattam a mellemen ülő két állatkára. A családból visítva kitört a nevetés… El nem tudtam képzelni, mit mondhattam, ami ezt a reakciót váltotta ki belőlük. Mikor pár perc után lecsillapodni látszott a hisztérikus nevetésorkán, felvilágosítottak, hogy a ’monchichi’ (azaz kiejtve moncsicsi), náluk a női mell megfelelője, és mivel pont a mellemre mutattam, a hatás elkerülhetetlen volt. Ezek után óvatosabban kerestem a párhuzamokat anyanyelveink között…

A minap sikerült átesnem a herpetológiai tűzkeresztségen, jelen esetben egy csörgőkígyón. De szó szerint. Épp egy gyíknak akartam meghatározni a helyzetét GPS-szel, mikor megbotlottam, és átestem egy sziklán, három bokron, majd be egy két szikla-képezte hasadékba, ahova beszorult az egyik lábam. Mire feleszméltem, valamilyen indíttatásból nem mozdultam és lenéztem a szabad lábamra. Hát egy kifejlett, félméteres csörgőkígyó ült rajta, illetve épp próbált lemászni veszett csörgéssel. Kivert a hideg veríték rögtön, még ha akartam volna is sikítani, egy hang sem jött ki a torkomon. Szerencsére. A kígyó – aki sokkal jobban meg volt ijedve, mint én – továbbra is veszettül csörögve szép komótosan lesiklott a bakancsomról, és eltűnt a hasadékban, a beszorult lábam mellett. Én hasonlóan nyugodtan kiszabadítottam a lábamat, majd még mindig aránylag nyugodtan kisikítottam magam vagy két percig. Senki sem hallotta, de nagyon jól esett…

Múlt vasárnap ünnepi ebéddel örvendeztetett meg a család minket, taccos doradost készítettek. Miután Erika kétszer körberohanta a konyhát örömében, sejtettem hogy nem akármilyen lakomában lesz részünk. A kukoricalisztből készült tortillát megtöltik piros szószban sült hússal, vagy főtt krumplival, majd ezt feltekerik, és olajban ropogósra sütik.

Ehhez guacamole dukál, azaz avokádókrém, melyet hagymával, chilivel turmixolnak össze, valamint tejföl, reszelt sajt, és lechuga, azaz jégsaláta. Ezeket mind feltornyozom az sült taccos rudak tetejére és megpróbálom úgy enni, hogy minél kevesebb potyogjon le róla. Az egyik legjellegzetesebb mexikói étek, kihagyni tényleg vétek! Ha a teljes körítéssel eszi az ember, akkor igazán laktató, de alkalmas a versenyevésre is… Egészen egy hónapig én tartottam a rekordot 11 taccos eltakarításával, amikor Barry letaszított a trónról, és sajnos úgy néz ki örökre, mivel 14 taccosrúd eltűntetésével lehetetlen szembeszállni…

Dátum: 2006.07.30.

Tárgy: Zimapan 5

Eljött egy újabb szabadnap, melyet kedvenc – és egyetlen közeli – városunkban töltünk el. Nekem kissé „unalmasabb”, mivel még mindig nem tudok járni, így vagy két órája itt ülök a netcaféban, és böngészgetek.

Attól nem kellett félnem, hogy munka nélkül maradok a kényszerpihenőm alatt, mivel Barry rám bízta, hogy pakolgassam át a spektrum fájlokat Excelbe, ami igencsak hosszadalmas és monoton folyamat, így örömmel veszek bármilyen apróságot, ami megzavarhat benne. Például Uriel látva szomorúságomat afelett, hogy nem lehetek imádott gyíkjaimmal, beállított egy pohárral, benne egy kis 25 centis sárgásbarna Stroreria kígyóval, hogy játszhassak vele addig is. :)

Persze mindenki másképp próbál felvidítani, így Salma bejön, leül az ágyam szélére és kinyitja a száját. Körülbelül két óra múlva be is csukja, addig folyamatosan beszél, cserfesen és kissé affektálva, gondolom a világról kialakult nézeteit osztja meg velem – már ha értenék belőle egy szót is. Jimena időnként beront, mint egy kis ciklon, csak éppen nem szőke, és elhadar egy kérdést, mire általában „Si, si!”-t válaszolok mosolyogva, de azért erősen elgondolkozom, mikor visszatér a kezében egy késsel és egy ollóval, hogy vajon mibe is egyeztem bele az imént…

Alejandra elhatározta, hogy befog a konyhában, így legalább a nyelvet is tanulhatom, így kijelölte az egyik napot tamales-készítésre.

A ’tamal’ az egyik legősibb maja – jobban mondva mezoamerikai – étel a tortillával együtt. Egy nagy dézsában Pachita kikeverte a masszát durva, már majdnem darás kukoricalisztből, vízzel, zsírral és sóval. Beáztattunk száraz kukoricacsuhékat, majd ezekbe belekentük a masszát, de úgy hogy csak a felét töltse ki.

Beletettünk főtt csirkehús cafatokat, majd megöntöztük mole verdével.

Ez egyfajta zöld szósz, mely természetesen csíp, mint a veszedelem. Ezek után összecsavartuk a csuhét, és behajtottuk a tetejét, mint egy borítékot.

A kész tamaleket egy nagy tamales-főzőedénybe raktuk le szorosan egymás mellé, majd a hátsó konyhában a fatüzeléses nyitott kemencében, gőzben felfőztük.

A kukoricaleveleket kibontva egy összefőtt töltött kukoricalepény bukkan elő, ami fenséges és tápláló étel. Tölthetik lecsószerűen sült zöldséggel, mole rojoval (erről később), vagy akár édessel is: atoléval és sajttal. Mexikó déli vidékein banánlevélbe csavarhatják, amitől kissé módosul az íze. A molle rojo szintén egy jellegzetes étele az országnak, főként mivel egy másik ősi fűszert vegyítenek bele: a csokoládét. A hagyományos mole rojo, azaz vörös mole hozzávalói a chili, fokhagyma, földimogyoró, más magvak, és a keserű csokoládé. Főtt csirkehúsra öntik rá és rizzsel tálalják. Az ízét semmihez sem tudnám hasonlítani, mivel a csokoládé furcsán hangzik egy hús mellett, de a teljes ízvilág együtt nagyon finom. A mole verde is hasonlóképpen készül, de hiányzik belőle a csokoládé, viszont tomate, azaz zöld paradicsom van benne, és nagyságrendekkel több chili, mint a vörösben. Én mindkét esetben örültem, bármelyik étek is készült a háznál, mivel mind a tamales mind a mole esetében igaz, hogy nem lehet kis adagot készíteni belőle, csak akkorát, mely több napra is elég… Igazán élveztem első tamales-készítésemet, Alejandra szerint is remek kukta voltam, csak kissé sok tölteléket tömködtem a csuhéimba, így hamarabb kifogytunk a hozzávalókból, és után kellett gyártani egy adag lecsósat is. Mikor ettük őket, mindenki szerint határozottan meg lehetett állapítani, hogy melyeket készítettem én, mivel azokból szinte folyt ki a töltelék, bár erre senki sem panaszkodott…

Pirosbetűs ünnepnapjaink vannak, ugyanis vettünk egy tartály gázt, így újra folyóvízben tudunk fürödni. Ritka pillanat, mikor újra átéled ennek az örömét. Főleg miután láttad, hogyan szállítják errefelé a gázt... Sérülésemből kifolyólag otthon voltam, mikor megérkezett a gázos. Épp a meleg napos periódusban voltunk, így kint ültem a tetőteraszon, mikor a rázós, útnak nem is nevezhető, köves utcán legördült egy teherautó, nyitott platóján, kitéve a tűző napnak, vagy 30 gázpalack figyelt. Egy-kettő el volt dőlve a platón, leszíjazásnak nyoma sincs. A kocsiról leugrott egy cingár alak, aki vasággyal lehetetett vagy 50 kg, és felkap a vállára félkézzel egy teli palackot. Na most tudom, hogy milyen súlya van ezeknek, mert az üres palackot ketten hoztuk le a tetőről, de ez a cérnaemberke Popeye-ként hozta be a gázt a házba. Az üres palackot hasonló könnyedséggel vitte el, és hajította fel a platóra a többi közé. Mikor a kocsi csörömpölve elindult, elgondolkodtam, vajon a rendőrök mit szólnának, ha látnák ezt, bár valószínűleg semmit, mivel őnekik is így szállítják…

Hajnali 5 óra, mindenki alszik, mikor kétszáz decibellel felharsan az autentikus mexikói zene. Rosalio születésnapja vagyon. A barátai hajnalban megjelentek a háznál, lepakoltál a kocsiról a 2 óriási hangfalat, majd megnyomták a play gombot. Elég érdekes élmény arra ébredni, hogy az ablakok elemi erővel rezegnek, és az ágy is remeg alattam. Az ünneplés egész nap folytatódott, ami a férfiak részéről abból állt, hogy egyik sört itták a másik után, a nők pedig a söröket vitték nekik, illetve néha egy-egy falatot is beléjük erőltettek. Délután, mikor felébredtem a gyógyszerek okozta kötelező alvásból, kinéztem az ablakon és kissé elképedtem. Az udvaron a szemerkélő esőben 5 férfi, élükön Rosalioval egymásban kapaszkodva kongát jár. Nem mindennapi látvány. Lementem, hogy közelebbről szemügyre vegyem őket, de a férfiak addigra már egy erősebb táncnemre tértek át: párosával keringőztek. Mikor Erika és Barry hazatértek a terepről döbbenten álltak a kapuban, mert az ilyen igazán ritka viselkedés az amúgy szolid falusi emberektől. Aznap este Rosalio igencsak korán elvonult lefeküdni, és az utolsó barát is 7 tájban elindult, hogy hazaérjen sötétedés előtt. De miután kétszer megkerülte a ház melletti villanyoszlopot, kételyeim támadtak, hogy holnap reggel vajon az ágyában ébred-e…

A szabadnapot igazán szeretjük. Erika és Barry, mivel ilyenkor nem kell a terepen – az immáron 3 napja folyamatosan szakadó esőben – gyíkok után kutatni, én pedig mert végre velük lehetek és mert kimozdulhatok a házból. Rendszerint délkörül elindulunk le Zimapanba, általában 3 pulóver társaságában, majd az út során, ahogy ereszkedünk le az 1700 m magasan fekvő, 12000 lakosú városba, fokozatosan szabadulunk meg tőlük, mivel lent mindig 23-25 °C átlaghőmérséklet uralkodik. Többek között ezért is szeretjük a szabadnapokat… Először általában leadjuk a mosnivalónkat a patyolatba – jaj, nem is mondtam, hogy Marlene, a mosónőnk a faluban kapott egy (jobb) állást itt lent a városban, így a falu most mosónő nélkül maradt. Örülök neki, egyrészt Marlene miatt, másrészt mert a patyolatban szárítógép is van, így a ruháink rekordsebességgel, még aznap megszáradnak… A patyolat után mindenki beveti magát a kedvenc internetkávézónkba, egyetlen kapcsolat a külvilággal. Utána mindenki megy a dolga után, nekem legfőbb feladataim közé tartozik felkeresni az óriási ’dulceriát’, azaz édességboltot. Rémesen hiányzik a csokoládé, és bár Mexikó a kakaó és a csokoládé hazája, mégsem lehet rendes táblás csokit kapni. A csokoládét itt italként fogyasztják főleg, atole-ban, vagy egyszerű forró csokoládéként, chilivel, de tej hozzáadásával készült táblás csokit nagyon ritkán találni. Gondolom ennek részben az elszigeteltség is oka. Azonban egyik vasárnap alkalmával rábukkantam egy nagy ’dulceriára’, ahol az itt-ott kapható kis csoki szeleteket nagy kiszerelésben, dobozostul árulták. Aranybánya… Bár az íze meg sem közelíti egy Boci vagy Tibiét, de kitikkadt csokoládéimádóknak kiváló. Miután mindenki bevásárolt a következő hétre, általában 5 körül találkozunk a főtéren és irány vacsorázni.

Senki ne ítéljen el minket, de a vasárnap fénypontja, mikor beülünk a Micimackó és barátaival díszített pizzériába és rendelünk három óriás pizzát… :) Első alkalommal, mikor jelenlétünkkel tüntettük ki az intézményt, egyedül voltunk, és a tulajdonosnő volt olyan kedves és elment a közeli boltba, hogy hozzon nekünk sört, mivel ő nem árulhatott. Sajnos később eme kiváltságban már nem részesültünk, de mivel a pizza messzemenően kárpótolt minket, maradtunk itt. Vacsora után átsétálunk egy másik nemes intézménybe, ahol büntetlenül fogyaszthatjuk a söröket, és mindig a vesztes fizet: a biliárdszalonba. Bár a kiírás szerint 10-kor zárnak, szempilla-rebegtetésünknek köszönhetően akár éjfélig is ellődözhetünk. Miután a város többszöri körbejárása után (mellyel 20 perc alatt végezni lehet) kellőképpen kitisztul a fejünk, főleg sofőrünké, éjféltájt hazaindulunk kedvenc hegyi falunkba. Persze a hazaút sosem mentes az izgalmaktól, hol egy fa dől ki épp a kocsi előtt, amit mivel orrig érő köd van, épp hogy csak el tudunk kerülni, hol pedig két kamion ütközik össze a legszűkebb kanyarban a szerpentinen, ahol szerencsénkre épp egy autónyi szélességű elkerülő földút révén nem kell egész éjjel ott rostokolnunk. És mivel hazatértünkkor a család már javában alszik, ki-ki keres magának egy vonzó agávét, hogy a sok sör utóhatásán enyhítsen egy csöppet…

Dátum: 2006. 08.17.

Tárgy: Jalpan

Üdvözlet mindenkinek Jalpanból! A városka összes névtábláján sikerült félreolvasnom a nevet, így szentül meg voltam győződve egy napig hogy Japanban vagyok… Ma reggel jöttünk el la Manzanaból, mivel a hónap hátralévő részét egy másik államban fogjuk tölteni, San Luis Potosiban. Az itt élő gyíkpopuláció különbözik a mienktől, és reméljük, hogy néhány összehasonlító vizsgálat során választ kaphatunk kérdéseinkre. (Mementóként a sarkamról csak annyit, hogy 2 hét szigorú fekvés után rendbejött, így újra terepre alkalmasnak nyilvánítottak.) Erre az államra jellemző az enyhén sivatagos éghajlat, sziklás, mondhatni kies környezet, állítólag Arizónára hasonlít. Mint már említettem reggel indultunk a hegyeinkből, és utunkat most egy éjszakára megszakítottuk, mert kissé hosszú lenne egyhuzamban levezetni, és még mindig nem sikerült rábírnunk Barryt, hogy adja át nekünk a kormányt, hiszen könyörgöm, automata sebváltóval egy csecsemő is tud vezetni, de főnökünk valamilyen okból kifolyólag hajthatatlannak mutatkozik ebben a kérdésben… Ahogy hegyeinket elhagytuk, szélesebb síkságra értünk, majd kora délután tájban újra magaslatok tűntek fel előttünk: a Sierra Gorda.

Csodás vidék ez, hullámzó vonulatokkal, mintha egy ezerráncú szoknyán utaznék. Ezt a hullámzást jól jelzik a táblák is, mivel egy hosszabb és legalább 5 kanyarból álló szerpentin szakasz előtt álló kresztábla úgy néz ki, mint egy kígyó, ami lenyelt egy rugót.

Van sima balra-nyíl tábla, jobbra-nyíl tábla, S-alakú kanyar tábla, de ha meglátod ezt a kígyós táblát: kapaszkodj… Jalpan, bár nem fekszik ’annyira’ alacsonyan (csupán 700 m magasan a tengerszint felett…), alapvetően más klímájú, mint amihez az elmúlt három hónapban hozzászoktunk. Nos ezt úgy tudnám a legjobban jellemezni, hogy mikor lekapcsoltuk a légkondicionálót a kocsiban és kinyitottuk az ajtót, arcon csapott a hőség és azonnal csuromvíz lett a még ki sem bújt szőröm is. Én, aki a jó magyar száraz meleghez szoktam, alig kaptam levegőt, ezek meg nem tudták, mi a bajom. Mire sikerült elhápognom, hogy egy hangyányit magasnak találom a páratartalmat, a maradék bennem lévő nedvesség is távozott a számon keresztül. Estére – többszörös zuhanynak és palackvizek garmadának köszönhetően – talpra álltam, így felfedezve, hogy motelunkkal szemben éppen egy biliárdszalon van, kihasználtuk a városka adta helyzetet, és pár órát eltöltöttünk eme szent intézményben. Az est fényét csak emelte, hogy a zenét a helyi gekkókórus szolgáltatta, egyenesen a gerendákról…