Tárgy: Mex city 1

Most éppen Mexikóvárosban leledzünk, mert most vannak a választások és Erika lejött leadni a voksát, mi pedig természetesen elkísértük.

Persze semmilyen szerepet nem játszott döntésünkben, hogy így két szabadnapot nyertünk…

A város olyan, mintha fiesta lenne, mindenfelé utcai árusok, kifőzdék, tömeg, óriási színes lobogók, churros-árusok…

Azt hiszem, még nem meséltem új keletű szenvedélyemről, a churrosról. Édes tésztamassza csillagalakban kinyomva és olajban kisütve, majd vaníliás cukorban meghempergetve... Leírhatatlanul finom, és sajnos leginkább csak az ünnepek alkalmával lehet csak kapni. Fokozandó ezt a csodaédességet, itt a városban az egyik árus a Torre Latino tövénél (ha valaki erre járna: a Bellas Artessel szemben)

csokoládéval töltött churrost árul… Ennek az íze tényleg elmondhatatlan. (Reklám helye: nyílt Szentendrén egy igazi churros árus, a főtérre bevezető úton... érdemes rá... Leteszteltem...) :)

Erika édesanyja is kitesz magáért, elibénk hozott minden földi jót, de számunkra a legnagyobb öröm, a forró zuhany újra felfedezése volt. Hegyek közti otthonunkban elfogyott a bojlerből a gáz, és a család úgy gondolta, hogy igazán megoldhatjuk másként is ezt az aprócska problémát, mintha vennénk egy új tankot. Így a piacon kerestünk és találtunk is egy félméteres merülőforralót… Kissé furcsa, amint este a fürdővödreinket megtöltjük az esővizes hordóból és az óriás forralóval melegvizet készítünk magunknak. Talán érthető, hogy miért nem vállalkozunk erre minden nap. De itt a városban újra átélhetjük azt a csodás érzést, amit a forró zuhany jelent. :)

A terepen gyíkfogási időszak van, mindhárom területen befogjuk az egyedeket, megmérjük és megjelöljük őket.

E célra kiváló a horgászbot, mintegy többméteres megtoldása karunknak – bár néha ez sem elég.

Gyíkjaink igencsak ravasznak és tanulékonynak bizonyultak – ha rossz szögből közelítek, és gyanúsnak talál (nem is értem, kinek lenne gyanús egy majd’ kétméteres zöld csuhás horgászbotos Pampalini…), azon nyomban a hasadékban terem, ami mellett ücsöröghetek újabb súlyos negyedórákat.

Igazán Bábelben érezheti magát, ki közénk téved, mivel a terep különböző pontjairól különféle frázisok hallhatóak – különféle nyelveken: angolul, spanyolul, magyarul, németül, franciául…

Egy hete beköszöntött az esős évszak, ami annyit jelent, hogy megfagyunk, ugyanis átlagosan 14°C van a hegyekben, reggelente tejfehér köd fogad,

ködszitálás, ami estére esővé alakul. Bár mostanában már napközben is kitartóan szemerkél valami, amitől teljesen átnedvesedik a kiváló minőségű – de európai viszonyokra tervezett esőkabátom… Mosónőnk három napja mosta ki ruháinkat és teregette ki száradni. Nos, még mindig ott lógnak és nedvesebbek, mint mikor kimosta. Minden háznál van egy kővályú,

melynek az alja olyan hullámos akár a mángorlóé – ez a mosóteknő. A falubeli mosónő, Marlene, szerdánként jár hozzánk, mivel a családnak (mint oly soknak a falvakban) nincs mosógépe. Így mi is neki adtuk a mosnivalónkat, lévén nincs időnk erre. Természetesen fűtés sincsen, így reggelre a szobánk is átveszi a külső hőmérsékletet, már rekordot döntöttünk az ötméteres gyorsöltözés versenyszámban.

Azonban ennek az időjárásnak az előnye, hogy kitűnően lehet ilyenkor szalamandrára vadászni!

Ennek szabályszerű menete a következő: fogunk egy pocsék időt (köd, szitáló eső, nyakig sár, hideg), kimegyünk a tiszta-köderdőbe

(Blair Witch rajongóknak különösen ajánlott), természetesen nyakig sárosan egy perc múlva, és fenéken csúszva, mert hiába a bakancs, ha félméteres vizes avartakaró van a lábunk alatt, és felfordítunk minden követ, a 20 cm-estől a méteresig, ki-ki a maga ereje szerint. Azután gyorsan el is engedjük, mert alatta tuti, hogy skorpió, termesz- vagy hangyafészek, esetleg egy méretes szkolopendra van. Szalamandrát eddig csak Barry fogott, úgyhogy ez már több mint gyanús. Viszont amit talált, az egy csodaszép példány volt: szurokfekete csillogó testén narancssárga pöttyök sorakoztak ízléses összevisszaságban.

Hatalmas szemeivel ránknézett, és kis tappancsain kacsázva bekúszott az avar alá. Miután Barry kimentette gügyögő-kórusunk karmaiból, megfogadta, hogy legközelebb egyedül vadászik. Szerinte a szívbajt hoztuk szegény kis állatra. Nos, ki is az antropomorf? :)

Ilyen időben persze gyíkjaink is alszanak a résekben, úgyhogy dinamittal kellene kirobbantani őket (amit projektvezetőm általam érthetetlen oknál fogva elutasított), vagy megpróbálunk behurkolni oda a horgászbottal. Utána otthon következik a méricskélés, spektrálás, jelölés, legtöbbször mindezt gyereksereg mellett, mert mi vagyunk a falu látványossága.

A gyomrom mostanra edződött meg annyira, hogy minden meg tudok enni, de szó szerint mindent: a fogalmamsincsmilyenhaltól a húdefuraszínevankaktuszig, a tejóégeztotthonsosemennémmegtől a magotismegkellennigyümölcsig… Van azonban egy hazai kedvencem, mely itt is megtalálható, ez a görögdinnye. Annyi a különbség, hogy itt EGÉSZ ÉVBEN érik! Ez azt jelenti, hogy mindennap ehetek reggeltől estig. A család is hamar tisztába jött a görögdinnye, azaz helyi nevén sandia iránti rajongásommal, és elhalmoznak vele – nem csak otthon. A minap egyedül voltam terepen, mert Erika és Barry hivatalos ügyeket intéztek. Délután jöttek utánam, de mivel már külön terepen dolgoztunk, meglepődve vettem az adást a walkie-talkien, hogy Barry beugrik hozzám, mielőtt a saját terepére menne. Csodálkozva vártam, s mikor felbukkant, rezignált arccal kezembe nyomott egy zacskót benne egy nagy tállal. Kibontottam, és rögtön megértettem, miért ilyen Barry arca: a tálban egy jókora háromnegyed görögdinnye figyelt, megvolt vagy 2 kiló. Pachita küldte utánam, gondolta biztos kitikkadtam és jól esne egy kis gyümölcs. Milyen igaza volt! Bár Barry ebben nem értett velem egyet… Másik kedvenc gyümölcsöm a papaya. Persze semmi köze az itthon is kapható zöldes színű kicsiny padlizsánformájú valamihez. Az igazi, mexikói papaya akkora, mint egy jól méretezett tök, és éretten piros-narancssárga színekben pompázik kívül-belül. Sosem gondoltam volna, hogy valaha gyümölcsfüggő leszek, de a papayától nehéz elszakadni.

A megedződés egyben azt is jelenti, hogy az utcán is ehetek, amit minden valamirevaló útikönyv az első oldalon tilt meg. Nem tudják, mi a jó… Az utcai árusoknál kapható ételek adják azt az igazi ízt, amit hiába is keresnél bármelyik étteremben. Éppen ezért már jó előre beoltattam magam itthon tífusz, hepatitis, meg még sok más ellen, többek között azért, hogy ne kelljen megtagadnom magamtól az utcán való evés örömét. Hidalgo állam egyik legjellemzőbb utcai étele a pastes. Képzeljünk el egy leveles rétestésztát, melyet sűrűn lerakva táskába formáznak, majd beletöltenek minden földi jót. Lehet sós, ajánlanám a con hamón y crema y keso –t, azaz a sonkás-sajtos-tejfölöst, de a választék széles: gombától a kolbászosig, tojásostól a chilisig; bármivel megtölthetik. Természetesen lehet édes is: ananásszal, vagy –ami az én kedvencem – tejberizzsel… Az utcai ételekkel vigyázni kell, nem bírálom az útikönyveket, mert eleinte nekem is meggyűlt a bajom, olyan hasmarsokkal küszködtem, hogy öröm volt nézni (mármint ahogy pánikszerűen keresek egy mellékhelységet a közelben), de nem a higiénia miatt – hanem egyszerűen a teljesen más baktériumközösség miatt. Azonban pár hét alatt már én is benyaltam belőlük annyit, hogy beépültek a sajátjaim közé, így most már boldogan fogadnak bármilyen ételt – jöjjön az akárhonnan.

Az emésztőrendszerem védelmére azonban másképp is ügyelek – rendszeresen gyógykezelem pálinkával. :) Ahogy őseim tanítottak, miszerint pálinkával minden bajt ki lehet kúrálni. Így aztán esténként vidám pálinkázás folyik a szobánkban – persze a család tudta nélkül –, és egy este az is kiderült, hogy Erika nem bírja ezt a magyar italt. Amúgy jól bírja az italokat, sörben, tequilában és mezcalban simán megver, de a pálinkától kikészült. Egyik este a butykosüveg szokásos köreit rótta közöttünk, mikor az egyre emelkedettebb hangulatban Litzahaya (ez Erika második keresztneve) felajánlotta, hogy megtanít néhány mexikói tánclépést nekünk. Éljen a folklór! felkiáltással talpra pattantunk Barryvel, majd felsegítettük Erikát is a földről, ahová az ágyról esett nagy igyekezetében. Néhány lépés után világossá vált, hogy ma nem teszünk jelentős előrelépést a mexikói táncok terén, mivel jobbára én tartottam Erikát, aki teljes súlyával – és mindkét lábával – rámnehezedett. Szerencsétlenségünkre ekkor kiáltott fel Ana, hogy menjünk le egy kis esti teázásra. Erre Erika, mint akit megcsíptek, kiugrott a karomból és süvített lefele a lépcsőn, mielőtt még bármit tehettünk volna. A következő félórában megpróbáltuk eltussolni ballépéseit a konyhában, pl. lebeszéltem róla, hogy sót öntsön mindenki bögréjébe, vagy hogy a tea jó kakaóval is, majd miután több bögrét felborított az asztalon, fáradtságra hivatkozva felcipeltük. Feltűnés nélkül. Csekély félórás küzdelem után sikerült ágyba dugnom, mivel megállás nélkül bizonygatta, hogy ő megtanít táncolni, és egyébként nagyon szeret. És hogy ő nagyon jól bírja az italt. Ha-ha. Szerencséjére másnap reggel semmire sem emlékezett – mi azonban annál inkább! Sajnos a zsarolás büntetendő cselekmény… :)

Reggelente kedvenc foglalatosságom, hogy kiülök a kőfalra a ház mellé, és figyelem a kolibriket.

Tündéri madarak, vannak akkorák, mint egy jókora dongó, a legnagyobb pedig verébnagyságú is lehet. Eleinte nem látni őket, csak hallom hogy közeledik: mint egy kis farmotor, bzzz, bzzz, majd elsuhan mellettem és belebújik a virágba nektárért.

Ha lehozzuk a távcsövet, akkor szomszéd kis szántót végigfürkészve madarak egész hadát határozhatjuk végig egy 600 oldalas könyv segítségével. :)

Az „igazi” bipbip madár, azaz a gyalogkakukk a természetben barna pöttyös, de bóbitája ugyanolyan, mint a rajzfilmen. Irtó mókás, ahogy szalad bokortól bokorig sebesen, útközben elnyúlva, védett helyen pedig felegyenesedve. Szinte látom, hogy porzik utána az út. :) Ugyancsak itt él egy másik mesefigura is, a kékmadár, azaz a kék szajkó. Nagyobbak a mi mátyásmadarunknál, de hangjuk ugyanolyan repedtfazék. Gyönyörű mélykék tollazatuk van, eltettem egy tollát, hátha teljesíti majd egy kívánságomat. Az énekesmadarak felett hatalmas ragadozók őrködnek: a keselyűk. Leggyakoribb a pulykakeselyű, néha tízesével is köröznek a kanyon felett, vagy rosszallóan gubbasztanak egy kopasz fenyőfán.

Jaj, majdnem elfelejtettem: Hajrá Németország! Gratuláció a franciáknak, hogy végre kiverték a brazilokat, így a kupa Európában marad. A mexikóiak igencsak szívükre vehették, hogy kiestek, mert azóta egy meccset sem hajlandóak leadni, úgyhogy rádión követjük az eseményeket…

Dátum: 2006.07.10

Tárgy: Zimapan 2

A mexikóiak minden apróságon kapva kapnak csak hogy feria-t, azaz ünnepséget rendezhessenek. Jelen esetben a házbeli fiú, Uriel ballagása az elemiből szolgáltatta az okot. Mivel a hegyek közt élők iskolázottsága csak az utóbbi években zárkózott fel az átlagos szinthez, így érthető, hogy minden sikeres évzárás az intézményekben megünnepelendő esemény, nemkülönben a Rosales-házban is.

A ballagás előtti napon mikor hazaértünk terepről láttuk, hogy az udvar betontól mentes felén egy mély gödör tátong, felette pedig két nyúzott állat teteme himbálódzik a szélben. Érdekes...

Tudtam, hogy Jimena néha vad játékokat is játszik, de ennyire messzire még sose ment. Gyors utánajárásunk eredményeképpen megtudtuk, hogy Uriel, a rangidős Alejandra gyermekei között, befejezte az általános iskolát és másnap lesz a ballagási ünnepsége. Ennek örömére a család levágott két birkát, hogy Hidalgo állam legjellemzőbb étkét készítse belőle, a barbacua-t, melynek elfogyasztására a közelben élő rokonság is hivatalos volt. Rosalio megígérte, hogy másnap hajnalban felkelt minket, hogy láthassuk a művelet legelejét is. Nagyon hálásak voltunk érte, meg kell hagyni…

Másnap hajnalban 6 előtt Rosalio ígéretéhez híven keltett minket kellemes dörömböléssel az ajtónkon. Gyorsan felhúztunk a pizsamára néhány réteg ruhát, mert odakint úgy 6-7°C lehetett, majd lementünk megnézni a barbacua hiteles elkészítését. Nos, gondolom ez is a folklór része, hogy az ételt készítő férfiaknak kötelességük illuminált állapotban leledzeni, enélkül a birka biztos nem kapná meg azt a helyi bukét, mely messze földön híres… A gödör mélyén már órákkal korábban tüzet raktak, amely mostanra parázzsá szelidült.

Ekkor ráhelyeztek egy hatalmas kondért, melyben a barbacua-hoz szervesen tartozó leves volt: a szervesen szó szerint értendő, ugyanis a birka belső szerveit tartalmazta, több kiló zöldséggel egyetemben. A kondér tetejére egy 1×1 méteres grillrácsot helyeztek, amelyre került a birka feltrancsírozott húsa, teszem hozzá minden fűszerezés nélkül!

Ugyanis az ízt a barbacua az agávétól kapja. A gödörben a hústömeget és a kondért is frissen vágott, tisztitott agávélevelekkel borítják be teljesen.

Ezek után az egészet betemetik, és a friss sírra kívülről is tüzet raknak, amit néhány óráig táplálnak, majd hagyják parázzsá szunnyadni. A hajnali tűzrakástól a délutáni kiásásig nagyjából 12 óra telik el, szóval remek kis grillpartiként szolgálhat itthon is, csak a hozzávalókat lesz talán körülményes beszerezni.

A gödör betemetése után gondoltunk visszafekszünk egy csöppet, pótolni a rövidre nyúlt éjszakai pihenőt, de a család csatazaja és a gyerekek arénázása mellett hamar feladtuk a reményt, hogy tudunk még aludni. Az egész házon látszott, hogy nagy ünnepség készül: minden helyiség csillogott a tisztaságtól, a konyhában igen bíztató illatok szálltak, mintha nem lenne elég a két birka. Pachita a hátsó konyhában sütötte a híres fekete tortillát,

mely az igen ritka és drága fekete kukoricából készült, és nagyjából úgy néz ki, mintha egy kerek, szürke aszfaltdarabot ennék, de az íze fantasztikus, kissé édeskés.

Alejandrának Jimenát is sikerült elkapnia, így a kis ’monstro’ (azaz szörnyecske) is meg lett mosva, alig ismertem meg a hófehér ruhájában. Amely hamarosan már nem volt hófehér, de még csak fehér sem… :)

Az iskola úgy két kilométerre feküdt, magasabban a hegyen, az egész falu ott kígyózott felfele az úton. Nehogy meghazudtoljuk hüllész mivoltunkat, az úton is összeakadtunk egy kígyóval: Erika, Barry és én mentünk elöl, mikor egyszer csak a hátunk mögül Ana és a barátnője sikolyait halljuk. Megfordultunk, és látjuk hogy a két lány előtt egy kivételes méretű és szépségű, bordó-szürke csörgőkígyó kúszik át veszett csörgéssel az úton. Tipikus… Mire odaértünk, hogy elkapjuk, már besiklott az avartakaró alá. Nem is sejtettem, hogy a hüllők már szagról kiszúrják a herpetológusokat… Az ünnepség több mint 2 órán át tartott, mely során rákvörösre sültünk a napon, mivel az udvaron rendezték meg. A ceremónia közben többszörösen táncoltak Richard Claydermann: Ballada pour Adeline c. darabjára, minden évfolyam bemutatott egy-egy táncot, a nagyon moderntől a nagyon folklórig, mi pedig fejfájást kaptunk (Erikát pedig le kellett fogni) mikor harmadszor is felcsendült a „hey muchacha, do the chacha” sláger… Viszont igazán bájos volt Salma és osztályának tánca, mely hagyományos alapokra épült. A lányok hímzett blúzokban és földig érő tarka szoknyákban pompáztak, piros szalagos hajfonatokkal, a fiúk fehér gyolcsingben és nadrágban ropták az ún. arató-táncot. Az ünnepély végén felavatták az új diákokat, szám szerint négyet, köztük Alejandra keresztfiát, aki egyben mosónőnk fia is, Fernandot aki 6 fog-hiányos mosolyával a legvonzóbb a diákok között. :)

A ballagás után délután 3kor hazabattyogtunk, és felkészültünk a birkák kiásására.

A most már teljesen elázott férfinép sikeresen kiemelte a gödörből a rácson sült birkát, amit legott egy lavórba tettek és megsóztak.

Ennyi volt az össz fűszerezés, mert a többi ízt az agávétól és az alatta fövő levestől kapta.

Pár üveg sörrel felszerelkezve beültünk mi is a konyhába és nekiláttunk a menünek. Nos a leves igazán pazar volt, egy dolgot leszámítva: mivel biológusok vagyunk, sajnos pontosan tudtuk, a birkának mely részét esszük. Én egy tüdőlebenynél adtam fel… Viszont maga a barbacua!... Tortillába csavarva!... Elmondhatatlanul finom. A hozzá illő ugyancsak hagyományos ital a pulque vagy agávésör. Ezt az opálos színű, savanykás italt az agávé levéből erjesztik, mely először frissen csapolva az ’agua miel’ vagyis mézes víz (hasonlít a mustra). Egy erejeteljében lévő maguey (agávé) akár napi 7 l nedvet is adhat a csapolónak. A lecsapolt lét kádakban erjesztik, a kívánt szeszfok eléréséig, mely általában 6 % körüli. Nos, az első korty után megállapíthattuk, hogy a helyi pulque-t igencsak benne „felejthették” az erjesztőkádban, mivel már a második pohár után erősen vigalmi állapotba kerültünk. És nem csak mi… Egy idő után kénytelenek voltunk mezei sörrel kitisztítani fejünket, miközben a gyerekek elárasztották Barryt kérdéseikkel és élményeikkel, hogy ki hol milyen kígyót, békát, gyíkot látott, fogott, kergetett. Aztán hirtelen elhatározással – amiben ha jól sejtem szerepe volt a nagyobb mennyiségű elfogyasztott agávésörnek –, kimentünk a terepünkre, hogy a gyerekek megmutathassák, hol látták a mesebeli méretekkel rendelkező állatokat. Nem mintha fel akartunk volna vágni előttük, de Erika fél kézzel kirántott egy kissé bamba gyíkot egy résből, amit még nem fogtunk meg eddig, így a „boszorkányok” rangjára emeltetett a kicsik szemében.

Hazaérve újabb sörökkel gyógyítgattuk fáradt tagjainkat, majd mikor Ana is beszökött a szobánkba, neki is csórtunk sört, mivel hivatalosan ő nem ihatna alkoholt, a család rosszallása miatt. Estére már igencsak kimerülten dőlt el mindenki, bár még mindig emelkedett hangulatban. Ez kissé bátorrá is tette Erikát, aki – miután a szobánkban visszatértünk – egy méretes skorpiót talált a falon, lazán megfogta a farkánál fogva és kidobta az ablakon. Kissé megrendülve vettem tudomásul az új lakótárs lehetőségét, mert eddig nem találkoztunk skorpiókkal a ház falain belül. Viszont úgy látszik a merészség – vagy lazaság? – ragadós, mert mikor éjjel felkeltem kinyitni az ablakot, a párkányon ülő skorpiót egy laza mozdulattal kirepítettem az éjszakába.

Dátum: 2006.07.20.

Tárgy: Zimapan 3

Szeretem ezt az országot, ahol ’atole’-val kúrálják a megfázást… Napok óta ködös, esős, hideg, nyirkos – egyszóval pocsék időnk volt, és szervezetem úgy gondolta itt az ideje rosszabbik oldaláról is bemutatkozni, így produkált egy szép kis megfázást lázzal, mindennel körítve. Természetesen megpróbáltam ezt eltitkolni a család előtt, mivel már láttam hogyan reagáltak néhány tüsszentésre is – azonnal orvost akartak hívni. Szerencsére biológusi mivoltunkra hivatkozva – „olyan doktor-félék vagyunk” – elkerültük a komolyabb kivizsgálást, amire 5 faluval lejjebb került volna sor, egy higiéniailag igencsak kifogásolható épületben. Viszont most meglehetősen feltűnő jelenséggé váltam, mivel a percenkénti orrfújással, köhögéssel és könnyező szemmel nehezen olvadtam be az amúgy makkegészséges emberek közé. Betegségem kapcsán több apró dologra is rájöttem, mint Mexikó különcségének újabb bizonyítékaira. Az egyik a már korábban említett atole. Ez egy fantasztikus ital, pudingszerűen sűrű, eredeti mexikói kakaóból készítik tejjel – egyes tejallergiás őrült európaiaknak vízzel –, fahéjjal, szegfűszeggel, vaníliával. Ezeken kívül fokozandó az ízmámort, tehetnek bele gyümölcsöt, pl. guayaba-t (azaz guavát). Mikor Alejandra rájött egy méretesebb tüsszentésem nyomán, hogy én tulajdonképpen beteg vagyok, viszont semmilyen rábeszélésre nem vagyok hajlandó elmenni az ’el doctor’-hoz, így sürgős atole-készítésbe fogott. Eleinte gyanakodva szemléltem tevékenységét a tűzhely körül, miután már volt néhány tapasztalatom a helyi gyógymódokkal kapcsolatban. A múltkor Pachita a fejfájásra guaje-magokat etetett velem. Nos aki már evett kinint, az el tudja képzelni milyen volt ennek a parányi magnak az íze, hatása azonban annál kevesebb. Ő viszont cuppogva fejtette ki a magokat a hüvelyből és rágcsálta el élvezettel. Azóta kissé tartózkodóbban viseltetem a helyi praktikákkal, viszont az illat, ami Alejandra üstjéből szállt felém tényleg ínycsiklandónak ígérkezett. Szerencsére az ízében sem kellett csalódni, és a forró, édes ital szerintem az összes bacit kipusztította belőlem – de a torkomról legalább biztosan lenyúzta a bőrt. :)

A másik furcsaság, amire rá kellett döbbenem szorult helyzetben: nem lehet kapni papírzsebkendőt. Bejártam Zimapant, és csak két boltban találtam kleenexet, azaz a dobozos zsepit, ami tökéletesen alkalmatlan ilyeténcélú használatra, mivel totál vékony, illetve mert dobozban van, és sehova sem tudod elvinni magaddal. Végül az orvosi rendelőben bukkantam rá csomagolt papírzsepire – egy 140es kiszerelést 1000Ft-nak megfelelő összegért… A mexikóiak nem nagyon fújnak orrot, ahogy megfigyeltem, viszont előszeretettel köpnek – biztos ezzel helyettesítik az előbbit…

A mexikóiak igazán vendégszerető nép, ott segítenek, ahol tudnak. Főleg ha bájos lánykáknak kell szolgálatot tenniük… Erikával elmentünk postát keresni Zimapanban.

Mivel sehol sem jelezte semmilyen tábla az irányát, betértünk kedvenc vegyesboltunkba, hátha felvilágosítással tudnak szolgálni. A tulaj mosolyogva segített is nekünk: a fia bevágott minket a furgonjába és elfuvarozott a postáig minket. Hugo igazán kedves fiatalember, és mivel a posta igencsak messze esett – volt vagy 20 perc kocsival –, hálásak voltunk neki, hogy elhozott. Útközben Hugo megmutogatta a város érdekesebb részeit, amerre keresztülhaladtunk, anekdotázott, és természetesen kikezdett velünk, mint egy rendes mexikói férfi, ha két facér nővel találkozik, főleg ha az egyik fehér. Röpke félórás sétakocsikázás után visszaértünk a bolthoz, ahol hálálkodva búcsúztunk el Hugotól, majd befordulva a sarkon kitört belőlünk az elfojtott röhögés. 3 héttel később ugyancsak a postát kerestük, de most már emlékezetből. Azonban az első sarok után megint tanácstalanul álltunk az utcán, mire egy boltból segítségünkre siető hölgy megmutatta az utat: itt balra, majd végig a másik utcán, kb. 2 perc az út… És csodák csodája, tényleg annyi volt. Hogy kocsival milyen hosszúnak tűnt…

Végre megtört a jég, és Erikával sikerült szalamandrát fognunk! A szokásos pocsék-esős-ködös idő volt éppen, így alkalmasint kimentünk szalamandrát keresni az erdőbe.

Velünk tartott immáron szokás szerint Jesus is. Jesussal először az egyik terepünkön találkoztunk, amint a családjával tűzifát cipeltek az erdőből. Beszédbe elegyedtünk velük, kiderült, hogy a falu szélén laknak, abban a rozzant viskóban, mely mellett mindennap az utunk vezet el a terepekre. Egy 3×3 méteres tákolmány, jobbára falécekből és hullámpalából, ebben él a 4 tagú család kutyástól, pulykástól, tyúkostól. Gyakran láttam az asszonyt, amint a frissen mosott ruhákat a nagy agávéra tette ki száradni. Ennek a családnak a nagyobbik fia volt a 9 éves Jesus, aki egyre gyakrabban várt minket az út mellett, mikor terepre mentünk. Így lassan állandó társunk, hasznos segítőnk lett, mivel sasszeme révén a legkisebb és legtávolabbi gyíkot is képes volt észrevenni.

A szalamandrák esetében azonban csak Barrynek volt tekintélye a szemében, mivel mi lányok, sosem fogtunk egyet sem. Ez alkalommal Erikával elkeseredetten forgattunk fel minden követ, hogy találjunk valamit, Jesus pedig csak nevetett rajtunk. Erre megfenyegettem őt, hogy jól vigyázzon, mert két ’echisera’-val áll szemben, azaz a helyiek által boszorkánynak, sámánnak hitt lénnyel. Jesus természetesen csak mosolygott tovább, de azért érezhetően figyelni kezdett. Erika is belement a játékba, és minden kőnél varázsigéket mormolt, de a hatás sajnos elmaradt. Ekkor ráakadtam egy méretes kőre, melyet egyedül nem bírtam felforgatni, így hívtam Erit, hogy segítsen. Persze Jesus is ott termett, majd miután Erikával elmormoltuk a varázsigéket felemeltük a sziklát – majd nagy visítás közepette kikaptuk alóla a pici narancs-fekete szalamandrát! Örömtáncot jártunk, közben Barry is odaért, és csak somolygott rajtunk, de a legjobban Jesus döbbent meg. Az arcán látszott a hitetlenség, a döbbenet, és a csodálat. Ekkor egy kicsit elhitte, hogy echiserák talán valóban léteznek, és ezek után sosem vonta kétségbe a nagy fehér sámán szavait. :)