Folytatódik Oláh György zoológus fényképekkel és filmfelvételekkel fűszerezett beszámolója a perui esőerdő papagájainak kutatásáról.

2008. június 27. – Halat ’s vadat, mi jó falat...

Arákat nem csak a collpánál látunk, szinte minden nap házhoz is jönnek, főként ebédidőben. Őket hívjuk “chicos”-nak, vagyis a kutatóállomáson kézből felnevelt, majd szabadon engedett “fiókáknak”. Persze már korántsem olyan fiatalok, egyeseket 16 éve engedtek el, és sok nem is tért vissza, de olyanok, mint pl. Inglesita, Chuchuy vagy Inocensio szinte napi látogatók, nem kevés bosszúságot okozva a személyzetnek. Néha zuhanórepülésben kapják ki a turisták tányérjáról a kenyeret vagy a palacsintát... :) Amúgy ők teljesen vadon élnek, már saját utódaik is vannak, akik – mivel nem kézből neveltek – sosem jönnek be a központba.

Az étel nagy részben csirke és rizs, valamilyen formában kombinálva, de a rizs sosem hiányozhat, mivel az itt Peruban már szinte nemzeti éteknek számit.. Szoktak még roston sütni húsokat, és néha leves is akad. Az ételek általában nem csípősek, sőt, sokszor inkább az édes felé tendálnak, de van egy savanykás salátaöntetük (limeot is tartalmaz), ami legalább olyan csípős, mint a mexikói szószok. Ja, és persze rengeteg fajta krumpli van, szintén különböző kivitelben, meg sokféle trópusi gyümölcs, amiket az esetek többségében juice formájában látjuk viszont (bár a banánt általában inkább kisütik). A maniókát (vagy itteni nevén yucca) is kisütve vagy főzve, köretnek szokták adni, szerintem nagyon jó.

Ha már az étkezésnél tartok megemlítem, hogy egy külön kutatás – amibe mi is besegítünk – az állatok táplálkozását kutatja. Általában kétnaponta megyünk végig nagyon lassan egy-egy adott transzekten (kijelölt ösvényen), miközben a fák lombkoronáját fürkésszük a távcsövünkkel. Ezeken az utakon (mivel lassan és csöndben haladunk kilométereken keresztül) nagyon sok élőlénnyel találkozunk. Feladatunk minden olyan eseményt rögzíteni, amikor valaki csemegézik valamit. Ha ilyennel találkozunk, egy halomnyi adatot kell felvennünk (milyen állat eszik milyen növény melyik részét, pontos koordinátákkal alátámasztva). Ez legtöbbször a majmokat jelenti, mivel azokat a legkönnyebb észrevenni. Vannak itt bőgőmajmok, pókmajmok, mókusmajmok, és még sorolhatnám.

A fajok meghatározása igen sok felkészülést igényel, de nagyon tetszik, mert szinte minden nap tanulunk valami újat az erdő lényeiről. Teljesen hihetetlen például az, hogy egyik este még a határozókönyvből próbálom beazonosítani, hogy miről is lehet megismerni egy adott fajt, másnap pedig élőben összefutok vele. Azt hiszem így kéne zootaxonómiát is tanulni... ;) Nagyon hatásos, mert egyből megjegyzi az ember, ha élőben is látja!

Ebben persze sokat segít Carolina, a jefa de campo vagy angolosan field leader, vagyis a projekt terepi vezetője, akivel együtt járjuk be a helyeket, és mindenre megtanít. Korábban a Rainforest Expeditions idegenvezetője volt, és így nagyon sok mindet tud az erdőről, amit jól át is tud adni.

Sokat segít a felkészülésben Sandra is, a másik önkéntes akivel szinte egyszerre érkeztünk a projektbe. Ő egy amerikai biológia tanár és már harmadszor jön vissza, annyira tetszik neki a hely, nem is csodálom. Szóval neki is már nagy tapasztalata van abban amit csinálunk, és tanárnőként nagyon jól magyarázza el a dolgokat.

Imád fényképezni, ahogy én is, így munkánk végeztével néha még órákat bolyongunk az ösvényeken fotótémákat keresve. Spanyolul nem sokat beszél (néha én próbálok fordítani közötte és a személyzet között :)), viszont már sok idegenvezetőt ismer a korábbi évekből, akiknek mindig be is mutat. Kedvencünk Richard Amable, egy nagyon közvetlen és jó fej guide, és az egyik legjobb madarász az idegenvezetők közül.

Ahhoz, hogy meg tudjuk mondani mit ettek az állatok, kell a botanikai határozás is. Az elmúlt hetekben, ebben óriási segítségünkre volt Percy Nuñez botanikus, akit korábban már említettem. Egyszerűen elképesztő, hogy mennyi mindent tud a növényekről! Sandrával csak két lábon járó számítógépnek hívjuk, mivel fejből tudja, szinte kivétel nélkül az itt élő kb. 1500 fafaj latin, spanyol, angol és kecsua nevét.

Az elmúlt napokban ebből kb. 300 fafajt határoztunk meg, ami a következőképpen történt: először belevágtunk machatével a fa törzsébe, hogy megtudjuk, milyen színű, szagú, állagú (és néha ízű) nedve van, majd Percy a csúzlijával levadászott egy levelet a néha 20 m magasan lévő lombkoronából. Ezután hangos “Harry Potter, leveled érkezett” felkiáltásokkal :) szaladt elkapni az aláhulló falevelet, kicsit vizsgálgatta, majd írta is a latin nevét a fafajnak. Emellett még azt is meg tudta mondani, hogy melyik milyen alkaloidákat tartalmaz, azt mire használhatják, a gyümölcseit milyen állatok fogyasztják, és így tovább.

E sorok írása közben éppen megfagyni készülünk, ugyanis már lassan egy hete tart egy un. „frijaje”, vagyis hidegfront, ami azt jelenti, hogy 10-15 fok között ingadozik a hőmérséklet ezen a trópusi égövön a száraz évszak közepén…

2008. július 05. – Earthwatch volunteers

Az elmúlt napokban kissé feje tetejére álltak itt a dolgok (nem rossz értelemben), és sok változás is történt. A fő kiváltó ok, hogy kaptunk 12 önkéntest az Earthwatch Intézettől (http://www.earthwatch.org/exped/brightsmith.html). Ez a szervezet számos kutatással áll kapcsolatban és szervez önkénteseket, akik nem csak a munkájukkal, de anyagilag is támogatják az adott projektet. Sokkal inkább turistának kell hát tekintenünk őket. Ez a csapat egy san franciscoi középiskola diákjaiból állt össze, 2 kiserő tanárral (akik alig idősebbek a diákoknál). Ez tehát egy amolyan fizetős nyári terepkurzus számukra, nekünk pedig mindenre be kell tanítanunk őket.

Az elmúlt egy hónapban sikerült megszereznem azokat a zoológiai, botanikai, tájékozódási, helyismereti tapasztalatokat, amikkel már egyedül járhatom az erdőt és végezhetem a szokásos feladatokat. Azaz végezhetném, de az Eartwatch önkéntesek feltűnésével mindannyiunk guide lett (azaz idegenvezetővé lépett elő). Az önkéntesek Alan Lee-vel érkeztek, aki egy dél-afrikai PhD hallgató, és a táplálkozás-biológiai projektünk vezetője. Így a 12 önkéntesre 4-en vagyunk (Alan, Carito, Sandra és én), tehát minden nap mindegyikünkre jut 3-3 önkéntes, akiket mindig vinnünk kell magunkkal valahová a betanítás közben. Szóval roppant nagy fordulat ez, olyan emlékeztetőket kapni a házban, hogy a csoportod már indulásra készen vár rád... :) És persze mindent nekünk kell megszervezni a saját csoportunknak, hogy legyen élelmük, vizük, felszerelésük, legyen csónakunk lehetőleg egy éppen szabad motoristával, és persze mindezek mellett teljes felelősséggel is tartozunk értük.

10 napot töltöttek itt a kutatóállomáson, ezalatt összerázódtunk velük, nagyon jó fej diákok és nem utolsó sorban sokat segítettek a munkánkban. A csapat elég vegyes összetételű, volt közöttük kanadai, hawaii , mexikói, svéd, koreai, kínai, guatemalai, stb., csupán annyi a közös bennük, hogy egy iskolába járnak Friscoban.

Impozáns vendégeket is fogadtunk, ugyanis a projekt igazgatója, Donald Brightsmith tett nálunk pár napos látogatást néhány professzorral és Kurt Holle-val, a Rainforest Expeditions vezérigazgatójával. Donalddal nem sokat tudtam beszélni, mert eléggé el volt foglalva a professzorokkal és menyasszonyával, Gaby-val (aki korábbi idegenvezető és a projekt másik, perui vezetője). Kurt viszont eljött egyszer velünk egy botanikai felmérésre, mivel valaha erdőmérnökként végezte. Nagyon jó fej és amúgy német származású.

Az egyik éjszaka pedig teljesen váratlanul jaguárkutatók érkeztek a bázisra a WWF-től. Mivel Carito, a field leader épp Puerto Maldonadoban volt, nekünk kellett elszállásolnunk őket a kutatóházban. Mint elmondták, pár napja rádiótelemetriás módszerrel követnek rádió adóvevő nyakörvvel (collar-al) korábban ellátott jaguárokat a környéken. Az egyiket 7 km-re, a folyó túlpartján, egy másik egyedet 5 km-re detektálták a táborunktól… Jó tudni, hogy kik vesznek körül minket az erdőben :)

2008. július 15. – Szabadnapok

Az Earthwatch csoporttal együtt távozott Carolina, az eddigi terepvezetőnk, és más turisták is. TRC hirtelen elég kihalt hely lett az elmúlt napokhoz képest. Turisták ugyan csak-csak érkeztek, de az új főnökünknek nyoma sem volt... :) Így pár napra saját magunk urai lettünk, és mi osztottuk be a munkát egymás között. Nagyrészt esett az eső, így könnyű dolgunk volt.

Az egyik nap újabb váratlan látogatókat fogadhattunk: Angliából jöttek természetfilmesek forgatni az Animal Planet-től. Egy sorozatot készítettek a globális klímaváltozásról, és néhány esőerdei jelenetet nálunk szándékoztak felvenni. Aznap épp nem kellett volna a collpához mennünk, de hát el kellett játszani valakiknek a kutató szerepét... :) Nélkülünk meg amúgy sem mehettek volna a megfigyelőállásunkhoz, ami közelebb van a collpához, mint ahonnan a turistákat engedik figyelni.

Elvileg minden héten járna nekünk egy szabadnap, amiből még egyet sem volt alkalmam kihasználni. Sandra, a másik önkéntes, a múlt héten elhagyni készült a tábort, így úgy döntöttem, hogy kiveszek pár szabadnapot és lehajózok vele Puerto Maldonadoba.

Utazás botével a Tambopata-folyón TRC-ből Posada Amazonas-ba

Mint már korábban említettem, a Rainforest Expeditions 3 lodge-ot üzemeltet a Tambopata-folyón. Puertohoz a legközelebb Posada Amazonas esik, attól kb. 2 órás hajóútra van Refugio Amazonas, és mi itt a TRC-ben vagyunk a legtávolabb, további 5 órás hajóútra. Érthető tehát, hogy a másik két lodge frekventáltabb, és több turista fogadására van berendezve. Refugioban általában mindig telt ház van, de Posadaban sikerült 2 éjszakára szállást szereznünk a személyzet számára fenntartott helyek közül. Mivel a TV épp sztrájkokról és zavargásokról adott hírt Puertobol (mutattak pl., ahogy az egyik hivatali épületet teljesen felégették), jobbnak láttuk Posadaban tölteni az időt turistáskodással. Carlos, TRC managere elintézte nekünk, hogy aznap közvetlenül Posada-ig hajózhassunk le, motoristaként pedig Henryt kaptuk, így igen gyors utunk volt... :) Miguel, a bártenderünk is velünk jött, aki pár napra Cuscoba látogatott haza, így csupa ismerőssel utaztunk.

Már szinte minden idegenvezető ismerősként köszön vissza, és szabadon csatlakozhatunk bármelyik csoportjukhoz, akármelyik programba. Furcsa volt most turistaként járni az erdőt, de azért jó volt, hogy az idegenvezetők továbbra is guacamayeroként (guacamayo annyit tesz arapapagáj, az önkéntesek akik velük foglalkoznak pedig a guacamayerok) kezeltek minket, mint a személyzet teljes jogú tagjait.

Igencsak kihasználtuk az időnket, ellátogattunk a sámán botanikuskertjébe, ahol a sámán, bizonyos don Honorato vezetett végig és elmondta, hogy melyik gyógynövényt mire használnak a hagyományos gyógyászatban. Elképesztő, hogy mennyi hasznuk van az itteni növényeknek, amit a nyugati orvostudomány még csak most kezd felfedezni.

Zöldszárnyú arák (Ara chloroptera) a collpán, Posada Amazonas-nál (Tambopata-folyó)

Kilátás a toronyból, Posada Amazonas-nál (Tambopata-folyó)

Nem messze Posada-tól van több collpa is, bar kisebbek (ezért inkább collpitának becézik), mint nálunk TRC-ben, viszont van egy sokkal magasabb és stabilabb kilátótornyuk, lenyűgöző kilátással a végeláthatatlan esőerdőre. Ide kétszer is ellátogattunk Sandraval (szerencsére idegenvezető nélkül is mehettünk bárhova, nem úgy, mint a turisták), egyszer naplementét és csillagokat nézni, másodszor pedig hajnalban a napfelkeltére. Megnéztük még a hatalmas kapok fát (útközben egy elhullott oceloton lakmározó királykondorokba botlottunk a ritkán járt Ihasza ösvényen), és egy közeli tóhoz (bizonyos Lago Tres Chimbadas) is ellátogattunk, ahol piranhákat fogtunk! :)

Egy oropendola énekével köszönti az új napot, Posada Amazonas, Tambopata

Szerencsére a két nap alatt lecsitultak a kedélyek Puertoban és helyreállt a közlekedés is, így a városba is elmentünk, többek között ruhát mosatni és csokit venni! :) Puertoban a Rainforest központi irodájában, az idegenvezetőknek fenntartott szálláson kaptunk helyet, és innen a már ismert mototaxikkal jutottunk be a központba, már magabiztosan használva a “felpattanunk egy motoros mögé” közlekedési eszközt. :) A mototaxik mellett van még egy ún. motocar közlekedési mód is (ez az ázsiai motorizált riksa megfelelője), ami tulajdonképpen nem más, mint egy motorkerékpárra szerelt kis kabin. Ebben többen is elférnek (elől a sofőr, hátul 2-3 személy), így ez egy kicsit drágább, olyan 2-3 sol fejenként.

Sandra még 2 napot maradt Puertoban a gépe indulása előtt. Vicces volt, ahogy a visszautamat magamnak kellett megszerveznem... :) Adott volt Gaby (a központi iroda koordinátora), aki a boték (csónakok) menetrendjét is szerkeszti, és egy számítógép internettel, amin messengerrel kommunikálni tudtam a 3 lodge-al. Így Carlossal, TRC managerével, tudtunk egyeztetni, hogy miket vigyek a városból, ill. az egyik köztes lodge-ban a szállást megbeszélni. Már csak a boték menetrendjét kellett átfutni, ami csöppet sem egyszerű feladat. Jópofa, hogy már csak a motoristák neve alapján is mennyit lehet tervezni. Egyértelmű volt, hogy nem azt a botét választom, amit pl. don Lucho (a legidősebb motoristánk) vezet, akinek általában 8 órába telik feljutni TRC-be a közvetlen járattal. Magától értetődött, hogy Henry barátomat választottam, bár ő Posadaból indult, így oda szerveztem meg a plusz egy éjszakát. Minden úgy is történt, ahogy kiterveltük, így végre újra „itthon” vagyok TRC-ben. Időközben az új field leader-ünk (vagyis főnökünk), Caty is megérkezett, mint utóbb kiderült, a sztrájk tartóztatta fel pár napra, továbbá egy új amerikai önkéntes srác Lief személyében. Nagyon jó volt visszatérni, TRC sokkal barátságosabb, elszigeteltebb és szebb, mint a többi lodge! Kár, hogy már csak 2 hétig élvezhetem… :(

2008. július 24. – TRC hétköznapok

Általában fogalmunk sincs, hogy épp milyen napot írunk, mivel semmi különbség nincs a munkanapok és hétvégék között, itt minden nap dolgozunk, folyamatosan megy a munka. Bár ha esik az eső, nem túl sok mindent tudunk csinálni, de azért feltaláljuk magunkat :) Múltkor pl. tetováló szalont nyitottunk, a huito, egy helyi gyümölcs magjainak festékanyagát használva, ami 2 hétig nyomot hagy...

Reggelente általában egy közös botéval indulunk 5:30-kor a collpával szemben lévő szigetre, majd a csónak visszamegy a kikötőbe. Ezután kutatók és turisták elfoglalják a maguk helyét, és megkezdjük az adatrögzítést, hogy mikor melyik fajt láttuk/hallottuk először megjelenni, ill. hol és mennyien vannak éppen a collpán. Rádiónk csak nekünk kutatóknak van, amivel a motoristákkal vagyunk kapcsolatban, és a protokoll szerint csak akkor hívhatjuk a botét, ha legalább 15 perc telt el aktivitás nélkül, tehát nem riaszthatjuk el a madarakat, ha még nagyban eszik az agyagot. A turisták néha elég türelmetlenek, mert van, hogy csak 8-kor tudjuk hívni a csónakot, de van, hogy tovább kell várnunk, ilyenkor nagyon szeretnek minket... :) Sokszor ráadásul akadozik a vétel, és alig halljuk egymást.

Már említettem, hogy kétnaponta előadást tartunk a turistáknak a projektről az eddigi kutatási eredményeket bemutatva. Ez általában úgy zajlik, hogy egyikünk az adott este a turistákkal vacsorázik, és kellemesen elbeszélgetnek a projektről, élményekről. Ezalatt megpróbálja felmérni, hogy mennyire érdekli őket a téma, és ezután ennek megfelelően adja elő valamelyik (hosszabb-rövidebb) változatot, többnyire angolul. Persze pont akkor voltak nálunk spanyol turisták Barcelonából, mikor nem volt itt a projektvezetőnk, aki a spanyol verziót szokta előadni. Ők pedig nem beszéltek angolul... Így Carlos engem kért meg, hogy tartsam meg a prezentációt spanyolul! :-s Hozzáteszem, hogy ez általában egy 45 perces előadás, ami még angolul is hosszú, nem hogy spanyolul. Nem igazán lelkesedtem az ötletért, de sikerült találnom az egyik gépen egy spanyol verziójú powerpoint előadást, és Carlos, a manager, mint tartalék tolmács ott volt mellettem :) Szóval elég érdekesen, de azért összehoztuk a beszédet: azt, amit nem tudtam spanyolul, azt angolul elmondtam Carlosnak, aki pedig megpróbálta lefordítani nekik spanyolra. Ja, és a végen még a kérdések... Na de csak túléltük ezt is, és a spanyol párnak nagyon tetszett az előadás :)

Egy másik este egy kellemesebb meglepetés fogadott, ugyanis Blady, a szakácsunk pizzát készített! Korábban Puerto legjobb pizzeriájában, a Hornito-ban dolgozott, így isteni pizzákat sütött, nem győztünk hálálkodni, hogy végre nem csirkét kell ennünk rizzsel... :)

Az étel máskülönben eléggé prediktálható, mivel hétről hétre ugyanaz a menü ismétlődik (turisták általában nem maradnak egy hétnél tovább, így ők ezt nem veszik észre), ám ha esetleg mégis valami új dolog kerül az asztalra, a hír elég gyorsan elterjed. Egyik nap pl. éppen egész napos collpa monitoringot végeztünk, és csak Laura, egy új önkéntes volt közülünk a lodge-ban. Mikor próbálta velünk a rádiószobából közölni, hogy mi lesz a vacsora, véletlenül a „disterss signal” küldő gombot nyomta meg, és elkezdtünk vészjeleket sugározni… :) Nagyon ijesztő volt hallani a rádióban azt a sípolást, végül sikerült leállítania és közölte, hogy csak a menüt akarta beolvasni... :)